NEM KELL EGYEDÜL MEGKÜZDENI AZ ELMÚLÁSSAL

A HALOTTAK NAPJA AZ EGYIK LEGNEHEZEBB IDŐSZAK A GYÁSZOLÓK ÉLETÉBEN – interjú Szénási Kornéliával, a Perinatus munkatársával

Mindenszentek és Halottak napjához közeledve elkerülhetetlen, hogy figyelmünket ne a minket ért gyász- és veszteségeknek szenteljük. Szénási Kornélia munkatársunk, a Perinatus Alapítvány pszichológusa válaszolt néhány kérdésünkre a gyásszal kapcsolatban.

Mikor beszélünk gyászról? Milyen történések járnak gyászmunkával?

Akár olyankor, amikor éppen elveszítettük egy szerettünket, közeli hozzátartozónkat vagy éppen egyéb veszteség ért bennünket: véget ért a párkapcsolatunk, elveszítettük a munkánkat vagy fiatal felnőtt gyermekünk kirepült a családi fészekből. Mindezek a veszteségek természetes érzelmi helyzetet, reakciót okoznak bennünk. Ez egy egészséges, normális és természetes reakció azokra a helyzetekre, amikor veszteség ér bennünket. A gyászfolyamat során megéljük a veszteség nyomán előkerülő érzéseket, újragondoljuk az elveszített személyhez vagy helyzethez fűződő kapcsolatunkat, érzelmi viszonyulásunkat, a felmerülő dilemmákra, kérdésekre megkeressük a válaszokat, majd egy a folyamat vége felé kiépül egy újfajta élet, miközben megbékélünk a veszteséggel, ami emlékké, a múlt részévé válik.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy minden gyászfolyamat egyedi: mindenki a maga útján, a saját érzelmi viszonyulásával, megküzdési módjaival, saját életszemléletén átszűrve megy végig ezen a folyamaton.

Mi is ez a folyamat valójában? Vannak a gyásznak szakaszai?

Igen, hat fő szakaszt tudunk megkülönböztetni, viszont fontos kiemelni, hogy bárhol is tartunk a gyászfolyamatunkban, mindig van egy dominánsabb, ami mellett az egyéb szakaszok érzései is meg-megjelenhetnek. Az időrendi sorrendiség sem feltétlenül jellemző. A hat fő szakasz a következő:

  1. Sokk – A veszteség hírét meghallván az eső reakció a sokk, amikor még nem is tudjuk elhinni a hírt, dermedtség, üresség, letaglózottság lesz úrrá rajtunk. Ez időnként percekig, órákig, más esetekben akár napokig is tarthat.
  2. Kontrolláltság – A hivatalos ügyintézések ideje. Ebben az időszakban egyesek túlságosan passzívak, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni a figyelmüket az érzéseikről.
  3. Tudatosulás, az érzések kavalkádja – Ebben a szakaszban elöntenek minket a nehéz érzelmek. Gyorsan váltják egymást a fájdalom, szomorúság, magány, tehetetlenség, düh, megsemmisültség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság érzései. Eleinte a nehezebb, mélyebb érzések jelennek meg, például a düh és a harag. Ez az indulat irányulhat például az egészségügyi dolgozókra, Istenre vagy magára az elhunytra is. A bűntudat és önmagunk hibáztatása is sokszor jelen van. Később megjelenik a tehetetlenség, majd a fájdalom, a hiány. Idővel az érzelmek intenzitása csendesedik, a szomorúság burkolja be a gyászolót. Olyan testi tünetek is megjelennek, mint a torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet, étvágytalanság, álmatlanság, energiátlanság, szédülés, mellkasi szorítás, emésztési problémák. A gyásznak ez a leghosszabb és legnehezebb időszaka.
  4. Elfogadás – Nem különíthető el élesen az előző szakasztól. Az érzelmi hullámzás csendesedik, helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett már egyre több szép emlék is megjelenik. A testi tünetek már enyhébbek, mint a kezdeti időszakban.
  5. Feldolgozás, az élet újraszervezése – A gyászoló képessé válik arra, hogy életét folytatni tudja, immár együtt élve a tudattal, hogy ezt szerettének (vagy egy szeretett helyzet, állapot) hiányában kell megtennie. Visszatér a világ iránti nyitottság is, képes a jövő felé tekinteni, és visszatérnek a pozitív, örömteli érzések, hangulatok is.
  6. Traumatikusnak megélt haláleset feldolgozásának záró szakasza a poszttraumás növekedés. Ez azt jelenti, hogy a veszteséggel való megküzdés a lelki fejlődés katalizátora is lehet. A feldolgozás lezárulásával a személy nem a trauma előtti állapothoz tér vissza, hanem meghaladja azt. Ez a szenvedés átalakító, transzformatív ereje.

Mi a teendő akkor, ha megakadunk a gyászfolyamatunkban? Mennyire jellemző ez?

Ugyan a gyászfolyamat egy teljesen természetes folyamat, bizonyos külső vagy belső tényezők megakaszthatják ezt a folyamatot. Ilyen például az, ha a veszteség nem várt módon, hirtelen történik (pl. érett magzat elvesztése) vagy ha a környezet nem támogatja a veszteséget átélő személyt a gyászfolyamatában (pl. egy korai vetélésnél arra biztatják az anyát, hogy ne a fájdalmával foglalkozzon, hanem „előre nézzen”).

Honnan ismerhetjük fel azt, ha a gyászfolyamat elakadt?

Krónikus gyászról akkor beszélünk, ha a folyamat elhúzódik, akár évekig is tart. A gyászoló nem képes mással foglalkozni, csak a veszteségével, olyannyira, hogy elveszíti a külső kapcsolatait, elszigetelődik.

Mi a helyzet ellenkező esetben, amikor épp, hogy nem sikerül a gyásszal kapcsolódni?

Késleltetett gyász akkor áll elő, ha a veszteség ellenére a gyász természetes jegyei nem jelennek meg vagy le vannak gátolva. A személy úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna, vagy munkába, különféle elfoglaltságokba temetkezik. Ilyen esetekben gyakorivá válnak a pszichoszomatikus megbetegedések (pl. fejfájás, emésztési problémák stb.) Az is előfordulhat, hogy a gyászfolyamat sokkal mélyebb, vagy ellenkezőleg, sokkal felszínesebb, mint az az adott veszteséghez adekvát. Túlzott mértékű, szokatlanul erőteljes gyászról beszélünk akkor, ha például egy középidős vetélés meggyászolása akár 1-2 évig is eltart, míg a gyászfolyamat bagatellizálására példa, ha valaki az ilyen típusú veszteségek elsiratása néhány nap vagy 1-2 hét alatt megtörténik.

Hogyan van jelen a családokban a gyász? Tudják-e támogatni a gyászoló családtagot?

A veszteségek feldolgozását segítő hagyományos rítusainktól már eltávolodtunk, ugyanakkor új rituálék még nem épültek be a kultúránkba. Ezért a veszteséget átélő családok sokszor bizonytalanná válnak, nehezen találnak kapaszkodókat. A tágabb család és az egészségügyi személyzet is tétovává válik ilyen helyzetekben, nem tudják, hogyan segíthetik, támogathatják jól a gyászolókat. A családok gyakran kapják azt az üzenetet, hogy minél előbb lépjenek túl a veszteségélményen, ne a múlton rágódjanak, a jövőbe nézzenek. Ezeket a mondatokat a segíteni vágyás, a biztatás és a jó szándék mondatja – ezt fontos hangsúlyozni. Hatásukat tekintve mégis inkább hátráltatóak, mint előrevivőek, mert a gyászról való megfeledkezésre, annak átugrására biztatnak, holott ez nem lehetséges, ez nem megkerülhető.

A gyászmunkában legnagyobb segítséget az jelenti, ha a szeretteink segítenek elhordozni a veszteség fájdalmát: mellettünk állnak, meghallgatnak, támaszt nyújtanak, időlegesen átvállalnak néhány feladatot stb. Amennyiben valaki egyedül marad a veszteségével, érdemes egy gyászcsoportot vagy szakembert felkeresni, hogy segítségére legyen ebben a nehéz élethelyzetben. Támaszt nyújthat továbbá a vallásos hit és a spirituális gyakorlás, mivel ez segít jelentést és magyarázatot adni a veszteségre.

Tudnál erre példát mondani, mik lehetnek ezek a segítő módszerek, rituálék?

Az egyik leghasznosabb a lélektani napló írása. Ebben őszintén, kendőzetlenül leírhatjuk a gondolatainkat, érzéseinket, dilemmáinkat, kérdéseinket. Azzal, hogy megfogalmazzuk az érzéseinket, hangulatainkat, formába is öntjük azokat, így már nem árasztanak el. A leírás abban segít, hogy kívülre helyezzük, így teremtünk egy távolságot önmagunk és az érzéseink között. Ennek eredménye az, hogy az érzéseink szelídülnek, dolgozódnak fel, mi pedig megkönnyebbülünk. Mentsvárként szolgálhat, amikor éppen nincsen senki, akinek tudnánk vagy akarnánk beszélni érzéseinkről. Az érzéseink, indulataink, tehetetlenségünk leírása segíthet az általuk keltett feszültség átmeneti vagy tartósabb enyhítésében, és esetleg olyan összefüggéseket veszünk észre vagy felismeréseket teszünk a régebbi bejegyzéseket visszaolvasva, amelyek tovább lendíthetik a folyamatot.

Levélírás: A perinatális gyász (korai vetélés, magzat elhalás, koraszülött, újszülött baba vesztése) egyik legnagyobb nehézsége, hogy nem a múltra irányul, hanem a be nem teljesült kapcsolat áll a középpontjában. A veszteség feldolgozásában sokat segíthet, ha a gyászoló megfogalmazza mindazt, aminek a lehetőségét elveszítette. Mi mindent képzelt a babájáról, a kapcsolatról, és milyen érzései kapcsolódnak az elvesztéshez. Ilyen módon lehetőség nyílik arra a búcsúra is, amely a valóságban esetleg nem történhetett meg.

Névadás: Az elvesztett magzat vagy baba elnevezése szintén segít külsővé, megfoghatóbbá tenni a veszteséget. A baba egyedi, megismételhetetlen valóját is hangsúlyozza ezáltal.

Rajz: Megesik, hogy nem volt lehetőség megnézni és eltemetni a babánkat. Ahhoz, hogy belső képünk alakuljon ki, segíthet, hogy lerajzoljuk, milyennek képzeltük.

Saját rítus kitalálása. A gyászoló szülőknek gyakran javasoljuk, hogy szimbolikus módon búcsúzzanak el babájuktól. A rítusok keret adnak a gyászfolyamatnak, lehetőséget arra, hogy kifejezzük fájdalmunkat, szomorúságunkat és méltó módon elbúcsúzzunk a babánktól. Ilyen rítus például a faültetés, a gyertyagyújtás, szimbolikus temetés, ima, felajánlás stb.

Mennyiben másabb a nők gyásza a férfiakétól, illetve a gyerekeké?

Nők, férfiak, gyerekek másképp gyászolnak. Az apáknak nehezebb dolgok van a feldolgozásban, mert gyakran a „légy erős” elvárás irányul feléjük. Azzal, hogy igyekeznek ennek megfelelni és a társuknak is támaszt nyújtani, kevésbé adnak teret a saját gyászuk megélésére. A gyász sokszor elzártan, belül zajlik, keveset mutatnak kifelé ebből. Az érzések közül, ha valamit is kimutatnak, az leggyakrabban a düh. Az apák hamarabb tudnak és akarnak visszakerülni a megszokott életmenetbe.

Fennáll a lehetősége, hogy a gyászt teljes egészében elutasítják. Nem azért, mert el akarják utasítani, egyszerűen nem tudják, hogyan gyászoljanak, nincsenek eszközeik hozzá. Ilyen esetekben előfordul a munkába menekülés, esetleg másodállást vállalnak. Elutasított gyász esetén a testi megbetegedések is gyakoribbá válhatnak (megfázások, fejfájás stb.).

A némaság, esetleg a veszteségről való beszélgetés elutasítása vagy a munkába temetkezés kívülről esetleg úgy tűnhet, ez a közönyösség vagy az érdektelenség megnyilvánulása. Fontos hangsúlyozni, hogy valószínűleg nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy képtelenek érzéseiket szavakba önteni vagy időre van szükségük ahhoz, hogy a fájdalmas élmény felé forduljanak. Ez a félreértés sokszor okoz konfliktusokat a kapcsolatban.

Segítséget jelenthet az, ha a férfiak is részt vesznek a búcsúztató rítusokban. Esetleg olvassanak erről a neten, az eligazítást nyújthat nekik, vagy gyűjtsenek információt, akár a párjuknak is. Jó, ha a pár képes beszélgetni a veszteségről, ám ha ez nehezen megy, érdemes ezt tiszteletben tartani.

Ezzel szemben a nők gyásza, főleg az anyák gyásza intenzívebb és hosszabb ideig tart. A társas környezet is támogatóbb az anyákkal, bátorítják őket az érzések kifejezésére. A nehéz érzések mellett gyakran megjelennek egyéb tünetek, például alvászavar, fogyás, szorongás is.

Mivel kevés ereje marad az anyának a kapcsolatok ápolására, a munkára, fennáll az elszigetelődés veszélye. Ez jelentheti a külső, baráti kapcsolatok fenyegetettségét is, de a párkapcsolatra is vonatkozhat. Az ideiglenesen elveszett örömszerző képesség házassági konfliktusok forrása is lehet. Ezért fontos, hogy az idő előrehaladtával teret kapjon a nő-férfi viszony is, ne csak az anya-apa szerep.

Segítséget jelenthet a családi, baráti kapcsolatokra való támaszkodás, különösen akkor, ha párja nem tud oly módon jelen lenni, ahogy arra szüksége van. A nőknek érdemes tudatosítani, hogy a férfiak másképp gyászolnak: az, hogy az érzelmeiket kevésbé vagy egyáltalán nem fejezik ki, nem jelenti azt, hogy nem is érzik át a veszteség fájdalmát. Lehet, hogy ideiglenesen nem tudnak saját gyászfolyamatukról beszélni, lehet, hogy kívülről nézve úgy tűnik, nem is foglalkoznak ezzel. Ám ez valószínűleg nem így van. Lehet, hogy időre és kellően érzékeny pillanatra van szükségük ahhoz, hogy kimondják, mi zajlik bennük. Érdemes ezt a különbözőséget tiszteletben tartani, és ilyen esetben a támaszt inkább a tágabb családi, baráti körben keresni.

A gyermekek gyászfolyamatának nulladik lépcsője a szülő oldaláról, az az örök kérdés, hogy elmondják-e a gyereknek a veszteséget vagy inkább tartsák titokban, mondván, úgysem érti még és így legalább nem fáj neki. A tapasztalat ezzel szemben az, hogy a gyerekek sok mindent megértenek, megéreznek a szülők viselkedéséből, érzelmi hullámzásából. Ebben a helyzetben ugyanolyan nehézségeken mennek keresztül, noha ennek jelei teljesen mások lehetnek, mint a felnőtteknél.

Tudni kell, hogy a gyerekek gyászra adott azonnali reakciói hevesen, de gyorsan lezajlanak. Az ezt követő látszólagos megnyugvás viszont nem jelenti azt, hogy a gyászfolyamat lezárult. A gyerekeknek szükségük van példára, segítségre, hogy a veszteséggel kapcsolatos érzéseiket feldolgozzák.

A gyerekek gyakran reagálnak regresszióval, azaz viselkedésük visszatér egy korábbi fejlődési állomásra. Előfordulhat, hogy újból bepisilnek, bekakilnak, „anyássá” válnak, nem mernek egyedül aludni stb. Erős viselkedésváltozásokat is gyakran megfigyelhetünk, például visszahúzódóvá, esetleg dacossá, dühössé válnak.

Kisebb gyerekeknél előfordulhat, hogy magukat érzik bűnösnek valami módon, hogy a haláleset egy általuk elkövetett rossz cselekedet vagy gondolat miatt következett be.

A szülőknek érdemes összekötni a gyerek viselkedésváltozását a veszteséggel. A dacos vagy agresszív viselkedést hajlamosak a szülők a gyerek érzéketlenségének, közönyének tulajdonítani, holott ennek az ellenkezője igaz.

Felmerül a kérdés, a gyereknek mi mondható el ebből a témából. Az egészen kicsi, 2-3 éves gyerekek még nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A nagyobbak (4-6 évesek) már észreveszik, hogy történt valami rendkívüli esemény. Nem biztos, hogy képesek megfogalmazni, de lereagálják, megélik. Hogyan beszéljünk erről?

Viszonyítási pont mindig az, hogy mit vesz észre, mire kérdez rá a gyerek, mi érdekli, mit tud eddig róla. Ha kérdéseket tesz fel, az egy jelzés, hogy észrevett valamit, érdeklődik, foglalkoztatja, hogy mi történt a szüleivel. Ha kérdez, érdemes válaszolni a kérdésre, de csak arra, nem pedig elárasztani az egész történettel. Esetleg vissza lehet kérdezni: Mit látsz? Mire gondolsz, mi történik velünk? Mi foglalkoztat? Ebből kiderül, a kisgyereknek milyen elképzelése van, és ahhoz hozzákapcsolódva már kialakulhat egy beszélgetés. Fontos, hogy csak annyit mondjanak el neki, amennyit befogadni kész, és olyan szavakkal, ami érthető számára.

A gyereknek mindig hangsúlyozzuk, hogy ő semmilyen módon nem felelős a veszteségért, ez a sors, jóisten (attól függ, a család mit vall erről) akaratából történt. Akkor is tegyük ezt meg, ha ő nem mondja ki, a gyerekek ezt sokszor magukban tartják.

Temetés esetén a részvétel életkorfüggő. Ha a szülők úgy gondolják, hogy megérett rá, készítsék fel a gyereket, mondják el neki, mi és hogyan fog történni. A temetésen legyen mellette végig olyan felnőtt, akit jól ismer, és akiben megbízik.

Ha ezt még korainak találják, akkor inkább valamilyen tevékenységbe ágyazott búcsút javasoljunk. Jó lehet egy rajz, egy emléktárgy valamely közös élményről, melyet később egy jól előkészített temetőlátogatáskor vihet ki a sírhoz, emlékhelyhez.