Veszteségek a várandósság alatt
A nők közel 35 százaléka él át veszteséget a várandósság és a szülés körüli időszakban – ezt mutatják a vizsgálatok. Az, hogy ezt a veszteséget a családok miként élik meg és hogyan tudják feldolgozni, több tényezőtől is függ. Ezek közül kiemelkedő jelentősége van annak, hogy a veszteség a várandósság melyik szakaszában történik.
Korai vetélés
A kimutatott terhességek 15-20 %-a vetéléssel végződik – állapítja meg az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Társasága vizsgálati adatokra hivatkozva.
A várandósság első trimeszterében alapvető lélektani témája a várandósság maga: igent mondani erre a másállapotra, a baba életére, valamint mindarra a változásra, ami a leendő anyát és apát, a párkapcsolatukat és a külvilággal való kapcsolódásukat érinti.
Ebben az időszakban még előtérben van annak a kérdése, hogy megmarad-e a magzat. A korai magzatvesztés ettől még nem lesz könnyebb, ugyanakkor sok szempontból körvonalazatlan a baba képe, és az anya-baba, apa-baba kapcsolatra vonatkozó fantáziák sem olyan kimunkáltak még, mint a második trimeszterben. A veszteség akkor mire vonatkozik? Nem csupán a babát veszítik el, hanem elvész a kapcsolat lehetősége is, ezzel együtt mindazok a vágyak, remények, fantáziák, tervek, amelyek a babához, a közös élethez és a szülővé váláshoz fűződtek.
Mivel a baba képe körvonalazatlan, nehezen megragadható, a gyászmunkát segítik azok az eszközök, amelyek konkrétabbá, megfoghatóbbá teszik a veszteséget (pl. névadás, a baba lerajzolása, búcsú levél megírása, búcsúzás saját rítussal stb.)
Középidős vetélés
A második trimeszter lélektani témája maga a baba. Ilyenkor a babával kapcsolatos fantáziák, a kapcsolat alakulása kerül előtérbe. Ezt nagymértékben katalizálja az is, hogy a várandós nő ebben a szakaszban kezdi megérezni a magzat mozgását. Bizonyos szempontból ez a senki földje, az átmenet időszaka: az első három hónapban „benne van a pakliban” a magzat elvesztése, a harmadik trimeszterben, azaz a 24. gesztációs héttől pedig már életképesnek minősül, azaz koraszülésről beszélhetünk. De mi van, ha itt valami baj történik? Ha elhal a magzat, meg kell szülni.
Magzat megtekintése
Sarkalatos kérdés a halott magzat megtekintésének a dilemmája. A tapasztalat – és a szakirodalom – szerint kívánatos lenne lehetőséget teremteni a szülők számára a gyermekük megtekintésére és a búcsúzásra. Az erre vonatkozó igényt már a szülés előtti megbeszélésen tisztázni kell, mivel az anyák közvetlenül a baba születésekor nincsenek olyan állapotban, hogy fel tudják mérni saját igényüket. Az ideális az lenne, ha akár még másnap is lehetséges lenne a gyermektől való búcsúzás abban az esetben, ha a szülők részéről az első reakció az elutasítás. Az anyák többsége ugyanis utólag megbánja, hogy nem kérte, vagy követelte ki azt, hogy láthassa a gyermekét. Rendkívül fontos, hogy a szakszemélyzet kellően érzékeny és tapintatos módon legyen jelen, teremtsenek olyan körülményeket, amelyek megkönnyítik a szülőknek a találkozást. Például bugyolálják be a babát, és adjanak lehetőséget az anyának, hogy olyan ritmusban ismerkedjen a babával, ahogy az számára lehetséges (pl. eleinte csak távolról nézi, majd egy-egy testrészét fokozatosan megérinti, karjába veszi, ha már felkészült rá stb.)
A vizsgálatok azt mutatják, hogy ez a találkozás nagyban megsegíti a gyászfolyamatot, de csak abban az esetben, ha kellő tapintattal és a szülők befogadó képességének, igényeinek figyelembe vételével történik. Ellenben traumatizáló lehet, ha a szakszemélyzet közönyösen vagy durván van jelen, esetleg bántó megjegyzéseket tesz. A kutatások szerint a magzat halála után 1-2 évvel is magasabb a szorongási szintje azoknak, akik nem kapnak erre lehetőséget.
Ha a szülők mégis úgy döntenek, hogy nem szeretnének vele találkozni, érdemes valamilyen jelet, emléket szerezni tőle (pl. lábnyom, kéznyom), ez nagyban megsegítheti a veszteség feldolgozását. Segítő lehet továbbá a névadás, a baba eltemetése, illetve saját búcsúszertartással való elköszönés.
Késői magzatelhalás
A harmadik trimeszter lélektani témája a baba útjára engedése, a szülésre való felkészülés és a baba fogadására való felkészülés. Ez a fészekrakás ideje: a baba számára helyet teremtenek a fizikai térben is és a család lélektani terében is. A baba halálával azonban ez a hely üresen, betöltetlenül marad. A babát pedig ebben az esetben is meg kell szülni. A szülés – minden nehézségével és fájdalmával együtt – a gyászfolyamat és a veszteség-feldolgozás katalizátora lehet.
Minél később történik egy magzat elvesztése, annál fájdalmasabb és annál tovább tart a gyászfeldolgozás. A késői magzatelhalás esetében is segítő lehet a baba megtekintése, a búcsúszertartás, temetés, esetleg emlékhely felállítása.
A következő várandósság időpontja
A gyászoló szülők érzelmi felépülésében fontos kérdés a következő várandósság időpontja. Ezt a kérdést nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen a jövőkép a gyászmunkát is befolyásolja. Gyakori az a tévhit, hogy egy újabb terhesség feledteti a korábbi bánatot, veszteséget. A korai gyermekvállalás akadályozza a veszteség lélektani feldolgozását. Egy gyorsan vállalt terhesség káros, mert leggyakrabban kóros gyászt indít el, beindul a “pótgyermek-szindróma”. Holott egy másik gyermek nem képes a meghalt gyermeket pótolni, a helyét betölteni. Ilyenkor a két terhesség, a két gyermek nem különül el egymástól elegendő mértékben. Ennek következménye lehet, hogy a megszületett gyermekhez másképp viszonyulnak a szülők, sőt felnőve gyakran arról számolnak be, hogy nem érzik magukat a „helyükön”, nem érzik magukat kompetensnek.
Normális körülmények között szükséges bizonyos idő ahhoz, hogy a gyász befejeződjön. A megfigyelések és vizsgálatok tanúsága szerint a korai vetélésnél néhány hónap, a késői magzatelhalásnál a pároknak legalább egy évre van szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák babájuk elvesztését.
Az egyik iker eltűnése
Megesik, hogy a várandósság elején jelenlevő (diagnosztizált vagy diagnosztizálatlan) ikerterhességből az első trimeszterben észrevétlenül vagy fizikai jelekkel kísérve az egyik embrió vagy magzat elhal.
Sokszor az ikervárandósságra úgy derül fény, hogy az anya a vetélés jeleit mutatja, majd mikor rémülten orvoshoz megy, kiderül, hogy ott van a szívhang, egy magzat még mindig maradt a méhében. Időnként a megkönnyebbülés érzése jön, hogy mégis van egy babája, esetleg a megkönnyebbülés oka az, hogy egy babával könnyebb lesz az élete, mint kettővel. Ebben a helyzetben számos irányt vehet a lélektani folyamat. Bizonyos esetekben a történet veszteség oldala teljesen háttérben maradhat. Sokszor hallani azt a mondatot utólag, hogy „eszembe sem jutott gyászolni, örültem, hogy mégis van babám”. A szakszemélyzet is felerősítheti ezt, hisz az anyák gyakran kapják azt az üzenetet, hogy „ezt el kell felejteni, az élő babára kell figyelni”. Egy másik lehetőség az, hogy az anyában és az apában elindul a gyászfolyamat, de nem merik engedni, mondván, lehet, hogy ez árthat az élő babának, esetleg bűntudatot éreznek amiatt, hogy van egy babájuk, mégis gyászolnak.
A mai tudásunk szerint az életben maradt magzatnak az a segítség, ha a család egésze (ő, anya, apa, esetleg a testvérek) együtt hordozza a veszteség nehéz érzéseit. Tehát mindenki számára az az egészséges, ha utat engednek a gyásznak. Ezzel nem ártanak a túlélő babának, sőt, ez segíti az ő feldolgozását is, ugyanis ma már tudjuk, hogy ez egy nagyon nehéz helyzet neki is, érzi, átéli, hatást gyakorol az életére.
A pszichoterápiás tapasztalatok és a kutatások azt mutatják, hogy az ikertestvérét túlélő kisbabákban ez az esemény mély nyomot hagy. Körükben gyakoribb csecsemőkorban a nyugtalanság, sok sírás, akár hónapokon keresztül, az állandó keresés, a soha meg nem elégedettség érzése, az idegenekkel való kapcsolatteremtés nehézségei stb. Mindezek enyhíthetők, ha a gyászfolyamat megtörténik, a túlélő baba nehéz érzései szelídülnek, amennyiben az egész család osztozik a fájdalmában.