Feldolgozást segítő eszközök

A veszteségek feldolgozását segítő hagyományos rítusainktól már eltávolodtunk, ugyanakkor új rituálék még nem épültek be a kultúránkba. Ezért a veszteséget átélő családok sokszor bizonytalanná válnak, nehezen találnak kapaszkodókat. A tágabb család és az egészségügyi személyzet is tétovává válik ilyen helyzetekben, nem tudják, hogyan segíthetik, támogathatják jól a gyászolókat. A családok gyakran kapják azt az üzenetet, hogy minél előbb lépjenek túl a veszteségélményen, ne a múlton rágódjanak, a jövőbe nézzenek. Ezeket a mondatokat a segíteni vágyás, a bíztatás és a jó szándék mondatja – ezt fontos hangsúlyozni. Hatásukat tekintve mégis inkább hátráltatóak, mint előrevivőek, mert a gyászról való megfeledkezésre, annak átugrására bíztatnak, holott ez nem lehetséges, ez nem megkerülhető.

A gyászmunkában legnagyobb segítséget az jelenti, ha a szeretteink segítenek elhordozni a veszteség fájdalmát: mellettünk állnak, meghallgatnak, támaszt nyújtanak, időlegesen átvállalnak néhány feladatot stb. Amennyiben valaki egyedül marad a veszteségével, érdemes egy gyászcsoportot vagy szakembert felkeresni, hogy segítségére legyen ebben a nehéz élethelyzetben. Támaszt nyújthat továbbá a vallásos hit és a spirituális gyakorlás, mivel ez segít jelentést és magyarázatot adni a veszteségre.

Segítő módszerek, rituálék

Az alábbiakban néhány gyászfeldolgozást segítő módszert, rituálét nyújtunk. Ezek keretet, mankót nyújthatnak a veszteségek elgyászolása során.

Lélektani napló írása. Ebben őszintén, kendőzetlenül leírhatjuk a gondolatainkat, érzéseinket, dillemáinkat, kérdéseinket. Azzal, hogy megfogalmazzuk az érzéseinket, hangulatainkat, formába is öntjük azokat, így már nem árasztanak el. A leírás abban segít, hogy kívülre helyezzük, így teremtünk egy távolságot önmagunk és az érzéseink között. Ennek eredménye az, hogy az érzéseink szelídülnek, dolgozódnak fel, mi pedig megkönnyebbülünk. Mentsvárként szolgálhat, amikor éppen nincsen senki, akinek tudnánk vagy akarnánk beszélni érzéseinkről. Az érzéseink, indulataink, tehetetlenségünk leírása segíthet az általuk keltett feszültség átmeneti vagy tartósabb enyhítésében, és esetleg olyan összefüggéseket veszünk észre vagy felismeréseket teszünk a régebbi bejegyzéseket visszaolvasva, amelyek tovább lendíthetik a folyamatot. (Lásd Péterfy Novák Éva történetét a keretes írásban)

Levélírás: A perinatális gyász egyik legnagyobb nehézsége, hogy nem a múltra irányul, hanem a be nem teljesült kapcsolat áll a középpontjában. A veszteség feldolgozásában sokat segíthet, ha a gyászoló megfogalmazza mindazt, aminek a lehetőségét elveszítette. Mi mindent képzelt a babájáról, a kapcsolatról, és milyen érzései kapcsolódnak az elvesztéshez. Ilyen módon lehetőség nyílik arra a búcsúra is, amely a valóságban esetleg nem történhetett meg.

Névadás: Az elvesztett magzat vagy baba elnevezése szintén segít külsővé, megfoghatóbbá tenni a veszteséget. A baba egyedi, megismételhetetlen valóját is hangsúlyozza ezáltal.

Rajz: Megesik, hogy nem volt lehetőség megnézni és eltemetni a babánkat. Ahhoz, hogy belső képünk alakuljon ki, segíthet, hogy lerajzoljuk, milyennek képzeltük.

Saját rítus kitalálása. A gyászoló szülőknek gyakran javasoljuk, hogy szimbolikus módon búcsúzzanak el babájuktól. A rítusok keret adnak a gyászfolyamatnak, lehetőséget arra, hogy kifejezzük fájdalmunkat, szomorúságunkat és méltó módon elbúcsúzzunk a babánktól. Ilyen rítus például a faültetés, a gyertyagyújtás, szimbolikus temetés, ima, felajánlás stb.

Péterfy Novák Éva története, melyet megírt az Egyasszony c. könyvében. Évának született egy orvosi műhiba miatt sérült kislánya, aki 7 évesen meghalt, valamint volt egy halvaszületett kisfia. Erőszakos férje miatt folytonos volt az abúzus a párkapcsolatban. Évtizedekkel a traumák után terapeutához ment, kiderült, hogy a feldolgozottnak hitt események még teljesen feldolgozatlanok. Elkezdte leírni napló formájában a történéseket. Ebből egy könyv született Egyasszony címmel.

Nők, férfiak, gyerekek másképp gyászolnak

A férfiak gyásza

Az apáknak nehezebb dolgok van a feldolgozásban, mert gyakran a „légy erős” elvárás irányul feléjük. Azzal, hogy igyekeznek ennek megfelelni és a társuknak is támaszt nyújtani, kevésbé adnak teret a saját gyászuk megélésére. A gyász sokszor elzártan, belül zajlik, keveset mutatnak kifelé ebből. Az érzések közül, ha valamit is kimutatnak, az leggyakrabban a düh. Az apák hamarabb tudnak és akarnak visszakerülni a megszokott életmenetbe.

Fennáll a lehetősége, hogy a gyászt teljes egészében elutasítják. Nem azért, mert el akarják utasítani, egyszerűen nem tudják, hogyan gyászoljanak, nincsenek eszközeik hozzá. Ilyen esetekben előfordul a munkába menekülés, esetleg másodállást vállalnak. Elutasított gyász esetén a testi megbetegedések is gyakoribbá válhatnak (megfázások, fejfájás stb.).

A némaság, esetleg a veszteségről való beszélgetés elutasítása vagy a munkába temetkezés kívülről esetleg úgy tűnhet, ez a közönyösség vagy az érdektelenség megnyilvánulása. Fontos hangsúlyozni, hogy valószínűleg nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy képtelenek érzéseiket szavakba önteni vagy időre van szükségük ahhoz, hogy a fájdalmas élmény felé forduljanak. Ez a félreértés sokszor okoz konfliktusokat a kapcsolatban.

Segítséget jelenthet az, ha a férfiak is részt vesznek a búcsúztató rítusokban. Esetleg olvassanak erről a neten, az eligazítást nyújthat nekik, vagy gyűjtsenek információt, akár a párjuknak is. Jó, ha a pár képes beszélgetni a veszteségről, ám ha ez nehezen megy, érdemes ezt tiszteletben tartani.

Nicholas Wolterstorff filozófiaprofesszor elveszítette a 25 éves fiát. Gyászfolyamatáról kendőzetlen őszinteséggel ír Korai sirató c. könyvében.

„De miért is tartjuk olyan nagyra a sztoikus könnytelenséget? Miért nem lehet kimutatni, ami belül van, ha az sebektől vérzik? Sírva kitartani nem éppen annyi erőt kíván tőlünk, mint sírás nélkül élni? Muszáj mindig leplezni a szenvedésünket? Nem engedhetnénk meg néha, hogy lássák az emberek és osztozzanak benne? Úgy értem, mi férfiak, nem tehetnénk meg? És miért olyan fontos, hogy erősnek mutatkozzunk? Kitartó, erős természettel áldattam meg. De hátba támadtak, és súlyos sebeket kaptam. Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? A seb csúf, tudom jól. Taszító. De muszáj mindig kötés alá rejteni? Könnyeimen át fogom nézni a világot. Talán olyasmit is meglátok, amit száraz szemmel nem láthatnék.”

A nők gyásza

Az anyák gyásza intenzívebb és hosszabb ideig tart. A társas környezet is támogatóbb az anyákkal, bátorítják őket az érzések kifejezésére. A nehéz érzések mellett gyakran megjelennek egyéb tünetek, például alvászavar, fogyás, szorongás is.

Mivel kevés ereje marad az anyának a kapcsolatok ápolására, a munkára, fennáll az elszigetelődés veszélye. Ez jelentheti a külső, baráti kapcsolatok fenyegetettségét is, de a párkapcsolatra is vonatkozhat. Az ideiglenesen elveszett örömszerző képesség házassági konfliktusok forrása is lehet. Ezért fontos, hogy az idő előrehaladtával teret kapjon a nő-férfi viszony is, ne csak az anya-apa szerep.

Segítséget jelenthet a családi, baráti kapcsolatokra való támaszkodás, különösen akkor, ha párja nem tud oly módon jelen lenni, ahogy arra szüksége van. A nőknek érdemes tudatosítani, hogy a férfiak másképp gyászolnak: az, hogy az érzelmeiket kevésbé vagy egyáltalán nem fejezik ki, nem jelenti azt, hogy nem is érzik át a veszteség fájdalmát. Lehet, hogy ideiglenesen nem tudnak saját gyászfolyamatukról beszélni, lehet, hogy kívülről nézve úgy tűnik, nem is foglalkoznak ezzel. Ám ez valószínűleg nem így van. Lehet, hogy időre és kellően érzékeny pillanatra van szükségük ahhoz, hogy kimondják, mi zajlik bennük. Érdemes ezt a különbözőséget tiszteletben tartani, és ilyen esetben a támaszt inkább a tágabb családi, baráti körben keresni.

A gyermekek gyásza

Örök kérdés a szülőknek, hogy elmondják-e a gyereknek a veszteséget vagy inkább tartsák titokban, mondván, úgysem érti még és így legalább nem fáj neki. A tapasztalat ezzel szemben az, hogy a gyerekek sok mindent megértenek, megéreznek a szülők viselkedéséből, érzelmi hullámzásából. Ebben a helyzetben ugyanolyan nehézségeken mennek keresztül, noha ennek jelei teljesen mások lehetnek, mint a felnőtteknél.

Tudni kell, hogy a gyerekek gyászra adott azonnali reakciói hevesen, de gyorsan lezajlanak. Az ezt követő látszólagos megnyugvás viszont nem jelenti azt, hogy a gyászfolyamat lezárult. A gyerekeknek szükségük van példára, segítségre, hogy a veszteséggel kapcsolatos érzéseiket feldolgozzák.

A gyerekek gyakran reagálnak regresszióval, azaz viselkedésük visszatér egy korábbi fejlődési állomásra. Előfordulhat, hogy újból bepisilnek, bekakilnak, „anyássá” válnak, nem mernek egyedül aludni stb. Erős viselkedésváltozásokat is gyakran megfigyelhetünk, például visszahúzódóvá, esetleg dacossá, dühössé válnak.

Kisebb gyerekeknél előfordulhat, hogy magukat érzik bűnösnek valami módon, hogy a haláleset egy általuk elkövetett rossz cselekedet vagy gondolat miatt következett be.

A szülőknek érdemes összekötni a gyerek viselkedésváltozását a veszteséggel. A dacos vagy agresszív viselkedést hajlamosak a szülők a gyerek érzéketlenségének, közönyének tulajdonítani, holott ennek az ellenkezője igaz.

Felmerül a kérdés, a gyereknek mi mondható el ebből a témából. Az egészen kicsi, 2-3 éves gyerekek még nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A nagyobbak (4-6 évesek) már észreveszik, hogy történt valami rendkívüli esemény. Nem biztos, hogy képesek megfogalmazni, de lereagálják, megélik. Hogyan beszéljünk erről?

Viszonyítási pont mindig az, hogy mit vesz észre, mire kérdez rá a gyerek, mi érdekli, mit tud eddig róla. Ha kérdéseket tesz fel, az egy jelzés, hogy észrevett valamit, érdeklődik, foglalkoztatja, hogy mi történt a szüleivel. Ha kérdez, érdemes válaszolni a kérdésre, de csak arra, nem pedig elárasztani az egész történettel. Esetleg vissza lehet kérdezni: Mit látsz? Mire gondolsz, mi történik velünk? Mi foglalkoztat? Ebből kiderül, a kisgyereknek milyen elképzelése van, és ahhoz hozzákapcsolódva már kialakulhat egy beszélgetés. Fontos, hogy csak annyit mondjanak el neki, amennyit befogadni kész, és olyan szavakkal, ami érthető számára.

A gyereknek mindig hangsúlyozzuk, hogy ő semmilyen módon nem felelős a veszteségért, ez a sors, jóisten (attól függ, a család mit vall erről) akaratából történt. Akkor is tegyük ezt meg, ha ő nem mondja ki, a gyerekek ezt sokszor magukban tartják.

Temetés esetén a részvétel életkorfüggő. Ha a szülők úgy gondolják, hogy megérett rá, készítsék fel a gyereket, mondják el neki, mi és hogyan fog történni. A temetésen legyen mellette végig olyan felnőtt, akit jól ismer, és akiben megbízik.

Ha ezt még korainak találják, akkor inkább valamilyen tevékenységbe ágyazott búcsút javasoljunk. Jó lehet egy rajz, egy emléktárgy valamely közös élményről, melyet később egy jól előkészített temetőlátogatáskor vihet ki a sírhoz, emlékhelyhez.