Az utóbbi évtizedekben nagy fejlődési ugrás következett be a tudományban azzal kapcsolatban, ahogy a magzatról gondolkodunk.
Korábbi álláspont szerint a magzati fejlődés egy passzív folyamat, vagyis a magzat fejlődése egy előre kódolt genetikai program alapján, szinte automatikusan fut le. A magzatról pedig azt tartották, hogy egy fiziológiai lény csupán, aki a külvilágból nem (vagy nem sokat) érzékel és így nem is reagál az őt érő ingerekre.
Mai ismereteink szerint ez teljesen másképpen van: a magzat megfelelő fejlődéséhez szükségesek a megfelelő feltételek, tehát a babát ért hatások igenis formálják a testi-lelki fejlődését. A magzat számos képességgel rendelkezik: befogad ingereket, azaz érzékel és észlel, tanul, emlékezik és reagál az őt ért hatásokra. Ezért ma már kompetens magzatról beszélünk.
A magzat érzékelése
Az érzékelés a kapu a világra: ezen keresztül tudjuk befogadni a külvilág ingereit. A fogantatást követően már igen korán megnyílnak a magzat érzékelési csatornái.
Tapintás
A tapintás az első érzékelési csatorna, amely kifejlődik. A 7. héten már tapintási reflex figyelhető meg: például ha a magzat szájának környékét érinti valami, félrefordítja a fejét, törzsét és medencéjét, kinyújtja a karjait annak érdekében, hogy megszüntesse az ingerlést. A 17. hétre a magzat teljes bőrfelülete reakciót mutat az érintésre.
A magzat folyamatosan tapint valamit: körülveszi a magzatvíz, hozzábújik a méhlepényhez, érzi az őt körülvevő hártyák érintését, a méh falát, megfogja a köldökzsinórt vagy szopja az ujját. A szülők és a magzat közötti játékok jó része is érintésen alapul: a baba sokszor készséggel a simogató kéz alá bújik, vagy odarúg, ahol a finom érintést érzékeli.
Ízlelés
Az ízlelőbimbók a 15. magzati hétre alakulnak ki. A magzatok sokat nyelnek a magzatvízből, és bizonyos ízeket jobban szeretnek, mint másokat. Tudjuk, hogy az édes ízeket kifejezetten kedvelik. Ha pl. édes ízt fecskendeznek a magzatvízbe, elkezdenek sokat nyeldekelni, ízlik nekik. Ugyanakkor ha keserű, savanyú vagy sós ízzel találkoznak, abbamarad a nyelés, nem ízlik nekik. Azt is tudjuk, hogy az anya által megevett ételek ízei is megjelennek bizonyos fokig a magzatvízben, ily módon már magzatként is van tapasztalatuk arról, milyen ízvilág veszi majd őket körül. Tehát egy magyar és egy indiai magzat már a pocakban más-más ízekkel találkoznak, és a születésük után rendszerint a magzatvízben tapasztalt ízekhez hasonló ízeket fogják kedvelni.
Szaglás
A magzatvíznek nemcsak íze, hanem illata is van, ezért a magzat sokféle szag-illat tapasztalatot szerez már odabent. Az újszülött kiváló szaglással rendelkezik. Ahogy az ízeknél, az illatoknál is az édeset kedvelik: ha például édes illatot érez meg, fejét abba az irányba fordítja, valamint szívritmus- és légzéslassulással reagál, ami az odafigyelés jele. A károsító anyagok illatára elutasítóan reagál, fejét elfordítja, szívritmusa és légzése felgyorsul, ami a nem tetszésük jele. Az anya illatát az elsők között megtanulja, és természetesen nagyon szereti. Egy igen érdekes vizsgálat kiváló szaglásukat is megmutatta nekünk: az újszülött saját édesanyja anyatejének illatát is megkülönbözteti más anyák anyatejének illatától, 8-10 naposan már a saját anyukája tejével átitatott párna felé fordítja a fejét.
Hallás
Az anyaméh nem a csend birodalma, sőt, az ellentéte igaz: egy hangokkal gazdagon telített közeg. A magzat folyamatosan hallja a belülről, az anyai testből érkező hangokat, a szívritmus és a vér keringésének hangjait, a méhfal ereiből kiszűrődő hangokat, az emésztés zajait, a légzés hangjait. A külvilág hangjait is hallja, bár tompított és torzított formában.
A magzat a 16. héttől észleli a hangokat. Eleinte még valószínűleg kusza összevisszaságot hall, majd néhány héten belül elkülöníti azokat egymástól, megtanul eligazodni közöttük.
Természetesen ő is jobban kedvel bizonyos hangokat mint másokat. Legjobban édesanyja hangját szereti hallani. Ha az apa hangját is sokat hallja, azt is megszereti.
Az anya nyugodt szívhangja végigkíséri őt a méhbeli élete során, és állandó jelenlétével a biztonságot és kiszámíthatóságot nyújtja. Később, megszületése után is hatékonyan megnyugtatható egy csecsemő anyja szívritmusának hallgatásával. Az anyák sokszor ösztönösen tudják ezt: a mellkasuk bal oldalához emelik a babát, ahol hallhatja a szívhangjukat is, így hamarabb megnyugszik. Sok-sok vizsgálat jutott ugyanarra az eredményre: a csecsemők, akik sokat hallgatják édesanyjuk szívverését – vagyis sokat vannak anyjuk karjában –, jobban gyarapodnak, tovább és mélyebben alszanak és kevésbé betegesek. A babák viszont nem kedvelik, sőt ijesztőnek találják az erős, hangos, diszharmonikus zajokat (pl. a hirtelen hangoskodást, a hangos kiabálást, a rock vagy metál zenét).
Zenét a babának!
„Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel… még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése” – mondta Kodály Zoltán 1948-ban, amikor még szinte semmit sem tudtunk a prenatális (születés előtti) lét lélektanáról. Ösztönösen ráérzett arra, amit ma kutatások sokasága bizonyít: a magzatok nagyon szeretik a zenét, amely a fejlődésüket számtalan módon elősegíti.
Íme néhány példa arra, hogyan segíti elő a zene a magzat fejlődését:
Jótékonyan hat az idegrendszere fejlődésére: elősegíti az idegsejtek közötti kapcsolatok kialakulását és fennmaradását.
Az anyaméhben töltött időszakból ismerős dal, zeneszám hallgatása csecsemőkorban segíti a nyugodt, elcsendesedett állapot elérését. Fontos kiemelni, hogy ez nem minden esetben történik meg (pl. ha a babának nagyon fáj a hasa, nem féltétlenül csendesedik el), de hatékony eszköz lehet a kisgyermek megnyugtatásában.
Pozitívan befolyásolja az érzelmi fejlődést és a szülőkhöz való kapcsolódás készségét. Például a rendszeresen a számára kellemes zenét hallgató baba kifejezőbben lép kapcsolatba a szüleivel és kiegyensúlyozottabb a hangulata is.
Koraszülött intenzív osztályon segítő hatású a nyugodt felnőtt szívritmusának megfelelő, ahhoz hasonló lüktetésű zene, mivel segíti a légzés és ennek következtében az oxigén/széndioxid egyensúly szabályozását a kicsiknél.
A magzat zenei ízlése is megfigyelhető: a harmonikus, nyugodtabb ritmusú zenék (pl. Mozart és Vivaldi zenéje) nyugtató hatásúak, ennek hallgatása során mozgása rendeződik, szívritmusa lelassul. Beethoven, Brahms és a rock zene viszont izgatottá teszi őt, nemtetszését gyorsuló szívritmussal és mozgással mutatja ki.
Az anya éneklése remek közvetítő a baba és őközte. Az anya kifejezheti érzelmeit miközben a baba ismerkedik a hangjával. A baba számára az ismétlődő dallam és hangszín biztonságérzetet nyújt, az anya rekeszizmának mozgása éneklés közben pedig a babát fizikailag is stimulálja.
Fontos, hogy a zene jótékony hatásai igazán csak akkor érvényesülnek, ha az anya belső örömforrásként éli meg az éneklést és zenehallgatást. Ha viszont számára idegen, vagy kötelesség, feladat jellegűvé válik a zene, akkor inkább tegye ezt félre. Az a fontos, hogy csak akkor hallgasson zenét, akkor énekeljen, ha örömét leli benne!
Látás
A látás képessége alakul ki legkésőbb a magzati korban. A magzat a 16. héttől a szemhéján keresztül érzékeli a fényviszonyok változásait. A 24. héttől kezdi el a szemhéját kinyitni, de még csak a hasfalon átszűrődő fény narancsos-pirosas színét képes érzékelni. A 7. hónap második felétől már gyakran nyitva tartja a szemét, és a tekintetét a különböző irányokba forgatja. Megfigyelték, hogy a „nézegetés” után a babák gyakran elalszanak, valószínűleg azért, mert a nézegetés még nagyon fáradságos tevékenység számukra.
Az újszülött látómezeje lényegesen kisebb, látásélessége pedig sokkal gyengébb a felnőttekénél. Ugyanakkor 20-30 cm távolságban élesen lát, ez pont az a távolság, ami az anya és a baba között van szoptatás/táplálás alatt. Mintha a természet arra készítené fel a babát, hogy azt lássa, ami a legfontosabb: az édesanyja arcát. A tágabb világ felfedezése a későbbi életkorok feladatai közé tartozik majd.
A magzat és a világ megismerése
Tanul és emlékezik
Néhány évtizede még úgy tartotta a tudomány, hogy a kisbabák úgynevezett „tiszta lappal” születnek a világra, azaz pusztán testi-fiziológiai lények, akiknek sem érzelmeik, sem emlékeik nincsenek. Ma már tudjuk, hogy ennek a fordítottja igaz: a magzatok tanulnak, tapasztalatokat gyűjtenek az anyaméhben, lereagálják az őket ért hatásokat, emlékeket hoznak magukkal onnan. Ezzel kapcsolatban Andrek Andrea pszichológus frappánsan megfogalmazta: „ami velünk született, az nem feltétlenül genetikailag programozott”.
Mégis, mit tanulnak odabent a babák? Tanulnak arról, hogy a világ egy békés, biztonságos vagy egy feszültségekkel teli, veszélyes hely, táplálkozás szempontjából bőség van vagy nélkülözés, tanulják az anyanyelvük hangzásvilágát, az ízeket, tanulják önmaguk megnyugtatását (pl. szopják az ujjukat), tanulják a kapcsolatokat anyával, apával és a testvérekkel, mozgásokat gyakorolnak be, és még sok-sok mindenről szereznek ismereteket. David Chamberlaine, a híres perinatális pszichológus mondta azt, hogy az anyaméh egy iskola, és mindannyian kijárjuk ezt az iskolát.
Az olvasóban felmerülhet a kérdés: mindezt honnan tudjuk?
Nincs könnyű helyzetben az a kutató, aki azt szeretné megtudni, vajon valóban létezik-e tanulás és emlékezés magzati korban. Mivel a kisbabák ezt nem tudják elmondani, nagyfokú kreativitást igényel egy olyan kísérleti helyzet felállítása, amely választ adhat a fenti kérdésre.
Anthony DeCasper és Melanie Spence egy igen szellemes kísérlettel oldották meg ezt a problémát. Várandós nőket kértek arra, hogy egy versikét mondjanak el naponta kétszer pocaklakó babájuknak a harmadik trimeszterben. Megszületésük után egy olyan különleges cumit szoptak a babák, amely egy magnóhoz volt kötve, és a szopizás sebességváltozása ki-, illetve bekapcsolt egy felvételt. Így a kisbabák a szopás gyorsításával vagy lassításával választhattak, melyik versikét szeretnék hallgatni. Nem meglepő módon azt a verset hallgatták szívesen, amit az anyukájuk sokszor elmondott nekik pocaklakó korukban. A babák tehát nemcsak hallanak az anyaméhben, hanem sok mindent meg is tanulnak, amire a későbbiekben emlékeznek is.
Ilyen és ehhez hasonló kísérletek sokasága győzte meg a szakembereket arról, hogy bizony az anyaméh valóban az első iskola, amit mindannyian végigjárunk, és tapasztalatok sokaságával érkezünk meg a kinti világba.
Kedves olvasó, ha van kedved, idézd fel a legelső emlékedet! Hány éves korodból származik? 3, 4 vagy 5? Elképzelhetőnek tartod, hogy korábbi életszakaszaidból származó élményeid is tárolod az emlékezeted mélyén, csak nem tudod előhívni? A perinatális tudomány eredményei ebbe az irányba mutatnak.
Etényi Zsuzsanna gyermekpszichológus óvodásokkal végzett kutatásában azt vizsgálta, előhívhatók-e az emlékek a megszületés körülményeit idéző játékok során. A gyerekek egy képzeletbeli „időutazáson” vettek részt: elképzelték, ahogy olyan kicsivé válnak, mint egy anyuka pocakjában levő kisbaba, majd gyékénybe forgatták őket, ami felidézhette a születés előtti helyszűkös állapotot. Miután a gyerekek kellően ráhangolódtak, következett maga a játék: egy textíliából készült puha csövön mentek keresztül, miközben a vizsgálatvezető megfigyelte a viselkedésüket és az érzelemkifejezéseket. Ezután beszélgetett el az anyákkal a szülés körülményeiről. A játék során a könnyen született gyerekek derűsen és nevetve haladtak át az alagúton, magatartásuk egy kellemes, vonzó játékhelyzetben való viselkedésnek felelt meg. A nehezített születésű gyerekek vagy rendkívül gyorsan robogtak végig a csövön és feltűnően sokszor tették ezt, vagy egyáltalán nem mentek bele, és végig nagyon komolyak voltak. Az egyik kisfiú sokszor bújt át az alagúton, miközben folyton azt ismételgette: „Baromi gyors vagyok az ilyen gubancos helyzetekben.” A játék végét követően rajzolt egy kocsit, a sofőrnek pedig „elkékült a feje és a keze.” Később az anya elmondásából kiderült, a kisfiú oxigénhiányos állapottal jött világra.
(Forrás: Etényi Zsuzsanna (1998) Emlékezés a születésre. A perinatális emlékek vizsgálata gyermekkorban. Szakdolgozat, ELTE BTK Kísérleti Pszichológiai Tanszék)
Vannak-e a magzatnak érzései?
Ha nagyon egzakt választ szeretnénk adni erre a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy sok-sok kísérlet azt mutatja, hogy a magzat viselkedésében, mozgásában érzelemkifejezés figyelhető meg. Azaz szigorúan véve nem tudjuk, hogy mit él meg, a viselkedésében viszont megjelennek az érzelem-megnyilvánulások, például mosolyog, sír, fizikai fájdalom jeleit mutatja. Az ultrahangos vizsgálatoknak köszönhetően megfigyelhetjük a magzat viselkedését is, eszerint a magzati mimika első jelei a várandósság 5. hónapjában jelentkeznek, ekkor már ráncolja a homlokát, mosolyog, grimaszol a baba.
A mosollyal kapcsolatosan sokáig azt hitték, hogy az első „igazi”, azaz elégedettséget, örömet jelentő mosoly csak a megszületés utáni 6. héten jelenik meg. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a magzat is mosollyal fejezi ki azt, ha kellemesen érzi magát.
Meglepő lehet, de az anyaméhben már sírnak is a babák. Az egyik kutatásban, melyben az anyai dohányzás és droghasználat magzatokra gyakorolt hatását figyelték meg, azt találták, hogy kellemetlen ingerek hatására a babák sírni kezdenek. A sírásuk beágyazódik egy mozgásos és viselkedéses folyamatba: a baba először fészkelődik, sóhajtozik, behunyja a szemét, kidugja a nyelvét majd sírni kezd. Mimikája pont olyan, mint a síró csecsemőé.
A magzat a 23-24. héttől már fizikai fájdalmat is érez. Ekkorra már kialakulnak azok az idegrendszeri pályák, amelyek a fájdalomérzékelésért felelősek. Ugyanakkor a fájdalmat gátló rendszerek csak a várandósság vége felé alakulnak ki és a csecsemőkor elején válnak teljesen éretté. Ez azt jelenti, hogy a baba nem csak hogy érzi a fájdalmat, hanem egy adott fájdalomingert sokkal fájdalmasabbnak is érzékel, mint a felnőttek. Ez rendkívül fontos kérdés akkor, amikor magzati műtétekről, vizsgálatokról, vagy koraszülöttek gyógykezeléséről van szó.
Társas lény a magzat?
Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy a magzatok szeretnek-e kapcsolódni másokhoz, játékokban részt venni, figyelni a másikra. Egyre inkább úgy tűnik, hogy igen. Bizonyára sok várandós pár tapasztalta, hogy a babák reagálnak arra, ha feléjük fordulnak: elcsendesednek, mintha figyelnének, vagy épp ellenkezőleg, elkezdenek mozgolódni, rugdosódni. Kreatív szülők még közös játékokat is kitalálnak (pl. erősebben megérintik a hasfal egy pontját, és a kisbaba rúg egyet oda).
A kutatások eredményei megerősítik a szülők tapasztalatait. Egy izgalmas vizsgálatban iker babák közötti kapcsolódásokat vizsgálták. Alessandra Piontelli olasz orvos és pszichoanalitikus ultrahangon figyelte meg az ikermagzatok viselkedését és végigkísérte az egész várandósságot. Azt találta, hogy mindegyik megfigyelt ikerpárnak egy sajátos kapcsolati mintázata alakult ki, és ami még izgalmasabb, ugyanaz a kapcsolati minta folytatódott a megszületés után is és végigkísérte a gyerekkorukat (lásd a keretes írást). Kapcsolódási képességekkel születünk – azaz olyan képességekkel, érzékenységekkel, amelyek a másokhoz való kapcsolódást szolgálják. Egy egész biológiai rendszer épült ki erre, most csak egyet emelünk ki, az utánozó képességet, vagyis azt, hogy arckifejezéseket, ezzel együtt érzelmeket tudunk átvenni másoktól, már közvetlenül a születés után is.
Utánzó újszülöttek
Meltzoff és Moore az 1970-es években vizsgálataik során felfedezték, hogyha többször is megmutatják nekik, a 10 perces újszülöttek képesek utánozni az emberi arckifejezéseket (például a nyelvkiöltést, a csücsörítést, a száj nagyra nyitását), ezért az újszülötteket elnevezték homo imitans-nak, azaz utánzó embernek. Magyar kutatók, Molnár Péter és Nagy Emese pedig arra is rájöttek, hogy nem csak utánozni képesek, hanem egy idő után átveszik a kezdeményezést: ők maguk mutatva egy arckifejezést elvárják a másiktól, hogy utánozza őket. Ők homo provocans-nak, kezdeményező, provokáló embernek nevezték el őket. Ezek a felfedezések arra utalnak, hogy a kapcsolódásra való készség és igény velünk születik. Ez nem is meglepő, hiszen a csecsemő csak a gondozóval való kapcsolatban képes életben maradni, ezért a természet „felszerelte” őt számos olyan képességgel, ami az összekapcsolódást segíti.
Tehát a válasz: igen, társas lény a magzat, egy egész biológiai és lélektani rendszer épült ki arra, hogy már életünk legkorábbi időszakában is másokhoz kapcsolódjunk.
Delia és Marco nagyon különböző temperamentumú babák voltak. A kislány aktív volt, sokat mozgott, szeretett volna barátkozni a testvérével. Marco pedig egy nagyon nyugodt, ingerkerülő fiú volt, leginkább a méhlepénybe temette az arcát, azt nyalogatta vagy aludt. A következő minta ismétlődött náluk: Dalia közeledett Marco felé, megbökdöste, hozzáért, Marco ezt egy ideig tűrte, majd jó nagyon rúgott Delia felé, mire a lányka egy időre feladta a barátkozást. Kis idő után pedig újra kezdeményezett. Ugyanezt csinálták megszületésük után is.
Forrás: Alessandra Piontelli: A magzattól a gyermekig.
Alice és Luca – őket a kedves ikreknek nevezték el. Kettőjük között a kisfiú volt aktívabb. Amint felébredt, a testvéréhez fordult, cirógatta, felébresztette, majd együtt játszottak: összeérintették a testüket, simogatták egymást. Kisgyerekkorukban folyamatosan ismételgettek egy játékot: a függöny két oldalára álltak és azon keresztül simogatták, cirógatták egymást.